A művészettörténet oktatásról 1

Interjú | szerző: Cserta Balázs | 2012. február 12.
Bizonyára sokunk szembesült már egy-egy műalkotással kiállításokon, múzeumok falain, utcai szobrok formájában tereken és még sorolhatnám. Azonban feltűnt e már esetleg, egy-egy városban sétálva mondjuk Pest utcáit róva a gazdag épületszobrászati emlékanyag, esetleg egy templomba betérve az épület változatos struktúrája, a seccok a falakon? Ugyanis kapcsolatba kerülünk a művészettel nap, mint nap, akár úgy is, ha megfogjuk egy öreg bérház szecessziós kilincsét. De kapcsolatba kerülünk-e a művészet történetével?

 

Mi a művészettörténete? Velünk él, vagy egy holt nyelv, amit csak a kiváltságosak beszélnek? Hogyan juthatunk ezen tudáshoz hozzá? Vannak, akik oly magisztereken teljesítenek szolgálatot, akik ennek tárgykörnek szentelték életüket. Akik mesélnek nekünk erről, ők azok, akik beszélik a régmúlt idők művészetének nyelvét és sokszor a mait. Elhozzák nekünk a művészet történelmét, történetét, amely idővel felfedi összetett és bonyolult kapcsolatit, ahogyan a korral vibrál, rezonál, él együtt, és fejlődik a filozófiai irányzatok, politikai lépések, felfedezések nyomán. Végeredményben együtt az emberrel, a társadalommal.

Kutakodásom tárgya azon személyekre irányult, akik művészettörténetet tanítanak. Kíváncsi voltam, egy kicsit a mindennapokra, a szemléletre, a rendszerre. Hogyan is néz ki ez az ő szemükkel.

 

Akit kérdeztem erről, a Kaposvári Egyetem Művészeti karán tanító Lőrincz Zoltán, és Szabó Zsófia volt. Kíváncsiskodásom talán érdekes részleteket tárhat fel az ő szemléletükből, és tanítási módszerükből.

 Dr. Lőrincz Zoltán

Lőrincz tanár úr egy hűvösödő délutáni napon, órái után fogadott irodájában, ahol a következő kérdésekkel bombáztam, és véleményem szerint egy baráti beszélgetés során sikerült néhány érdekes témáról elcsevegnünk.

Első kérdésem az volt, hogy hogyan látja a művészettörténeti oktatást, saját szemével, és hogyan működik ez a rendszer Kaposváron, ahol tanít jelenleg?

Lőrincz tanár úr felém fordult, és nyílt őszinteséggel felelte ezt kérdésemre:

                Vannak sikereink és kudarcaink is. Először talán beszéljünk a negatívumokról. Minden intézményben, ahol művészettörténet képzés folyik, ott a kollégák általában specializálódnak. Tehát van, aki az antikkal, újkorral, középkorral foglalkozik és a többi. Mikor ide kerültem Kaposvárra 2005-ben és nem sokkal később tanszékvezető lettem, ez nem volt egyértelműen lefektetve itt. Ezen a ponton el is jutunk a pozitívumokhoz, mivel sikerült valamennyire ezt megoldani. Minden területre meglett az adott személy, aki tanítsa.
Nyilvánvaló, ha egy tanárnak, ha az ókeresztény művészettől 1900-ig kell tanítani minden korszakot, egyfelől felületességre ad lehetőséget ez, bár megpróbáltuk magunkat beledolgozni úgy, hogy ez egy egyetemi szintű előadás legyen. Másfelől, ha a kutatás területét vizsgáljuk, akkor nem mondható el rólam, hogy én egy reneszánsz kutató vagyok, és azt sem, hogy a 19. századnak vagyok a legjobb ismerője Magyarországon. Tanítom, tisztességgel, becsülettel, úgy érzem, hogy jól is tanítom, de nem ez a fő hangsúly a kutatásimban.
A kutatásaim az ikonográfiára, a 17. századi barokkra, és a kortárs templomépítészetre, azon belül is a protestáns templomépítészetre vonatkoznak. Tehát egy művészettörténésznek nem biztos, hogy a kutatási területei egybeesnek azzal, amit tanít.

Noha itt Kaposváron, a három kollega nemcsak oktatói szinten művelik az elkülönülő területeket, hanem kutatói szinten is.

 

A cikk folytatódik, lapozzon!